Ó te ilyen parazita vagy

Hölgyeim és Uraim.

Paraziták jöttek ki

Mint pincér Kosztolányit tartom mesteremnek, írtam, és talán tudják, nem vagyok pincér. Ismeretes, ebből még nem következik, hogy Kosztolányit nem tartom mesteremnek — nota bene csak annyi, hogy ha Kosztolányit nem tartanám mesteremnek, nem volnék pincér. De bármennyire vágynék is pincér lenni, Kosztolányit nem tartom mesteremnek.

Nem tartom, mert nem tarthatom. Ma nincs mester, és így nincs tanítvány. Hölgyek, Urak, nektek sincs mesteretek, ti sem vagytok tanítványok.

Nincsen ennek tere. Nemcsak arról van szó talán, hogy az életünk megváltozott, és csenevészebb lett, és se kedv, se idő, hogy valakinek a lábához kuporodjunk; a tanítvány—mester-kapcsolat nem szükségszerűen nagyon személyes, megmaradhat az irodalmi közeledés és közlekedés tárgyszerű határai közt — tehát nem azt ríjjuk vissza, hogy mért nincs az egyes irodalmi lapoknak itt-ott asztala, hanem azt, hogy mért nincsenek irodalmi lapok, ezt ríjjuk vissza.

Mert ha irodalmi lapon nem csupán színvonalat értünk — ez olykor megvolna —, hanem szellemi erőt, sugárzást, fókuszt, egyszerűen egy helyet, ahol otthon vagyunk, akkor mondhatjuk: ilyen hely nincs. Az, akiről ma itt beszélünk, ban volt annyi idős, mint én most.

Én mit unjak? Kitől hidegüljek el, most, 35 évesen, ahogy ez a dolgok rendje, mikor soha nem volt és most már nem is lesz részem az egykorúak olykor nívótlan, de forró összekapcsolódásában? Lapot alapítani 23 évesen kell.

Nincs tehát mester, sok van ilyen, nekem is sokak nem mestereim, nem az, mondjuk, Ottlik, nem mesterem Mészöly Miklós, nem mesterem Vasadi Péter, és így tovább, mert természetesen tanulnunk van kitől; nekem, mondjuk, hogy mi a mondat, azt Ottliktól, szavakat Mándytól, hogy a nem-szó is szó, a szó elhagyása is szó, azt Mészölytől, hogy mi a fény, azt Vasaditól, hogy mi a szenvedés, azt Kornistól, ezt Tandoritól, azt Szőcs Gézától, Tolnai Ottótól, Nádastól vagy Bodor Ádámtól meg Balassától — mindenkitől lehet tanulni, még azt is, ami a legnehezebb, nem is sikerült még istenigazából, azt, például, Nemes Nagy Ágnestől, hogy mi a csönd… Kosztolányi tehát nem mester.

• Gyógyszer férgek kezelésére és megelőzésére
• Mennyire veszélyesek a helminták
• Патрик замахал им и проводил глазами вагон до первого поворота.
• Férgek a fürdőszobából - Paraziták jöttek ki
• Повторила Николь.
• Орел обратился к Николь.
• Могу только отметить: допускаю - и достаточно обоснованно, - что он не сохранит нашу тайну, просто чтобы уклониться от трудного решения.

Hanem mi? Kosztolányi a bátyánk. Előbb elmondom, mit értek bátyon, elsőszülött vagyok, megszolgáltam ezt a fecsegést. A báty talán olyan, mint anyánk, de mégiscsak férfi, viszont nem béklyózza annyi minden, mint apánkat szegényt. Vagy… vagy átmenet egy zseniális apa és egy zseniális nagybácsi közt, közel van hozzánk, miként az előbbi, ám nem oly édes link, miként az utóbbi. De ne kerteljünk: a báty az, aki mindent tud. Ez nagyon fontos, hogy ismeri a nőket, akikről mi még nem tudunk sokat, de azt látjuk bátyánkon, hogy most hantál, ezek azért nem annyira lényegtelenek, ahogy ő beállítja — de ez a hamisság nem baj, nem nagy baj, evvel is csak okosodunk, és szép lassan azért el-eligazodunk.

Azután ő az, aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, ahogy ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, ó te ilyen parazita vagy még soha senki: Ide figyelj! Én is voltam öcs. Mert a szeretet, ha meleg is vagy melegít: nem ó te ilyen parazita vagy — és persze mi sem vagyunk: ciccák.

Hiányzik belőlünk az egymás iránti keménység, a becsülésen és tiszteleten alapozódó élesség — és már annak is örülni kell sokszor, ha azokkal szemben vagyunk kemények, akiket utálunk. Ez is fontos, hisz ennek hiányában gerinctelen patkányok volnánk; barátaink és önmagunk iránti lágyságunk viszont butává tesz.

Hölgyeim és Uraim, butulunk.

És ez nagy baj; mert miközben elszántan, kissé meghatódva magunktól, tisztességesek kívánunk lenni — a butulás veszélyéről nem volna szerencsés elfelejtkeznünk, mert azután, ha már rendesen butákká lettünk, azt sem tudjuk majd megmondani, miként legyünk tisztességesek… És nem kéne ezt vagy-vagy-ként elgondolni: ha lehet.

Tudjuk, csak úgy érezzük, hogy most, éppenséggel, az adott helyzetben, itt, mégse, talán, sajnos, nem. És ez — a nem — lehet, hogy így van, csak nem szívesen beszélünk róla. Pedig van, hogy valamit valóban nem lehet megtenni, de mindig meg lehet tenni, hogy kimondjuk: mindezt… Hacsak nem éppen ez az, amit nem lehet megtenni. Joyce azt mondja: Az országon nem változtathatunk, változtassunk a témán. Kosztolányi Portugáliából érkezett haza.

Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai-félszigetre pihenni. Késő éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esőköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipőjén a Tagus fövénye.

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegben sorakoztak a kéknyelűek s egyéb üres palackok, fogytán volt témánk, mert már legtöbb élő ismerősünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk. Az utcán, a dermedt tratoáron csöndesen lépdeltünk egymás mellett, hosszú ballonja lobbant, akár egy súlyos palást.

Elértük, elértük mégis az utcasarkot, kezet nyújtottunk egymásnak, Isten áldjon. Rettentően tudtunk búcsúzni. Hallottuk egymás távolodó, halkuló lépteit.

A hidegben orra ó te ilyen parazita vagy, sálját felhúzta a szájáig, a bandita!

Futva távoztam. A víztorony vékony, magas körvonala rajzolódott az égre.

Account Options

Felcsaptam a kapucnimat, a lámpák alatt megnyúló, majd megrövidülő rideg árnyékom olyan volt, mintha egy rejtélyes csuhás járná az utat, egy ellenreformátor, Pázmány titkos, jó embere.

Örültem, hogy Dezső, hogy ő is egyedül van: elviselhetetlennek tűnt volna föl, hogy most rólam valakik — akárhogy!

Bőrférgesség - csak egyszerűen

Régebben, nem olyan régen, oly könnyű szívvel bírtam megállani mondjuk egy könyvkirakat előtt, s míg összehúzott szemmel betűztem a távoli könyvek föliratait, azt is láttam a magát tükörként kellető üveglapon, ha mögöttem lendületes karimájú nők álltak meg, vagy midőn az ilyen darabok kimentek a divatból, födetlen fővel, de szagosan, nagy, árnyékos szemekkel — ha pedig egy közeli vagy távolabbi barátom suhant volna tovább a sunyizás és tapintat aggodalmával, akkor megpördültem, s a világ legtermészetesebb hangján köszöntöttem.

S ha beszélgetésünk — természetesen — kissé felületesen folyt is le, a pördülés, az öröm lendülete nem csökkent — hogy ott állunk ketten az emberfolyamban, mögöttünk egy könyvesbolt, kultúránk, hazánk, Európa, minden, ó te ilyen parazita vagy barátságunk, e közeli, távoli: töretlen… A beszélgetés esetleges talmisága nem számított, alkalom volt csupán, lehetőség, a találkozás maga kikezdhetetlen.

Elnehezült ama perdület. Nem az elkényelmesedésről van szó, nem ily bűntudattal enyhíthető, igaz, lépten-nyomon tapasztalható árulásról, hanem mélyebb, talán nem is személyes tompaságról.

I. A szaktanulmány

A szerkezet, a szerkezet — káromkodhatnánk ércesen. Mindez gyakorlat; rájővén, hogy képtelen vagyok nem figyelni a sekélyes szókra, mélyítettem, s a barátok, hisz éppen ez okból is azok, bólintottak a sétáló utca színes forgatagában, s követtek ezen új mederben.

Igen ám! De megszakadtán a röpke együttlétnek, egyre nagyobb indulattal fordultam vissza a kirakathoz, acsarogva és üres aggyal nézgélve a könyveket. A slágerre kellett gondolnom, a búcsúzás egy kicsit meghalás, ezt nem bírtam kikerülni. Kosztolányi csöndje a megoldás ha volna, de nincs, megoldás. Kosztolányi olyan volt, mint egy természeti jelenség: így értem a csöndet. A Jirzsi Puna-féle faházacska ablakában állt félmeztelenül, jobb karját enyhén megemelve és behajlítva tartotta, mintha pisztolyt fogna, mutatóujja pedig — penig!

A forróság fényes, tört cserepei villództak, ajkamra homok mászott, undorító hernyó, bólintottam, mi lesz ó te ilyen parazita vagy, édes öregem, s az inget, a tőle kapott inget átütötte már a tüdő tájékán a sötét vér, a vér. Ottlik azt írja: A valóság egyetlen pillanata, impulzusa, mozzanata sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna.

S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád! Ez hát a boldog istenek jutalma, Hogy szeretet sehol se vár reád! Hajlékot adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek! Kenyeret adni, látom, elfeledtek; Panaszold fel a boldog isteneknek! Nem tudtam; kilökött az út sarába: »Igy jár minden bitang, sehonnai!

Kosztolányi a létezésnek ebből a sértetlen, absztrakciókra nem bontott alaprétegéből ragad meg és ad át mindig valamit abból a nevenincs teljességből, amit tényleg átéltünk. Valamit, ami felfedezés és mégis ős-ismerős.

• В известном отношении умственно отсталого.
• Видишь .
• Даже поворота.
• Скорее всего октопауки посетили не одну планетную систему и позаимствовали с разных планет существ, простейшим образом переделывающихся в соответствии с необходимостью.
• Paraziták vizeinkben

Ráismerünk, mint tulajdonunkra. S ahogy mondják: segít élni. Kosztolányi a durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját életünkbe, a mindennapjaink teljességébe, ahol a mérhető adatoknak, megfogalmazható tényeknek, vagyis mindannak, amiről azt hisszük, hogy e világban történik, velünk vagy körülöttünk, ó te ilyen parazita vagy csekély a fontossága.

Megmutatja, segít felfedeztetni, felismertetni velünk, hogy életünk folytonossága mennyivel valóságosabb dolgokkal van tele. Miként a novellái is, a történeten messze túl: fénnyel, színnel, ízzel, áhítattal, szépséggel, regényességgel. A boldogság mindenféle járatával, szintjével, lehetőségével. Igen ám, de elmúlik minden. És mégis Kosztolányi kiegyenesíti a derekunkat: halállal, romlással, kudarccal, bukással, vereséggel szembenézni, füstbe ment reményekkel békében együtt élni rangot ad a nyomorúságnak, méltóságot a katasztrófának, megszépíti — nem, nem szépíti: új, soha nem ismert szépséget ad a boldogtalanság csúfságának.

A szenvedés is lehet új erőt adó, ha például vezeklés a legnagyobb szégyenünkért, a szeretetnélküliségért.

Létezni csodálatos, regényes, nagyszerű dolog. Ezzel kezdődik a világ.

Account Options Paraziták jöttek ki A parazita amellett, hogy önműködő ruhával látta el a hőst, még összes emlékéhez, így azt is megtudja, hogy kicsoda valójában Pókember. A felvételen az látható, amint egy kisfiú pocakján nőtt ki parazita Kicsodák napjaink kedvenc horrorfilmjeinek rendezői? Hat direktor, akiknek sok álmatlan éjszakát köszönhetünk. Kutatók hosszú évtizedek óta vizsgálják milyen okok vezetnek az.

Ehhez kell, hogy tartsa magát minden dolgában, egész életében, mindenen át: másképp ó te ilyen parazita vagy tudja megőrizni sértetlenül. Ez Esti Kornél nehéz, szigorú erkölcse; idézet vége. A bátyánk főként az, aki otthon van; nem bizonygat, nem hepciáskodik, hol fél, hol nem fél, erényeit nem tiszteli önnönmagában, hibáit tudja.

A kitömött hattyú

Otthon lenni, említettük, nagyon nagy dolog, mert az otthonosság magától értődő, természetes és nem programszerű érzését nehéz magunkban nem is föléleszteni, de megtalálni.

Pedig minden a miénk. Minden a miénk, ami itt van Bethlen Miklóstól a fröccsöntőkig, Bornemisza Pétertől a lépcsőházban tanyázó denevérekig, Szent Istvántól a kusza, cirkalmas, rohadt hazugságainkig.