Ölje meg a rossz leheletet

Nos hát én ezt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül is tiszteltek. Nagyon erős hideg volt, és ami ritkábban esik meg, a hideg mellett akkora köd támadt, hogy alig lehetett látni valamit. Bent a kocsmában viszont meleg ölje meg a rossz leheletet, a kocsmáros pedig jókedvű: — Nos, uraim, a következő üveg az ölje meg a rossz leheletet számlámra megy! Nem egyébért, csak mert nagyon gyorsan járt, a sarkokon meg úgy fordult be, oly lendülettel, hogy isten őrizze, aki eléje került.

Nagyon magas ember volt, mondták is neki: ilyen ember szobafestőnek menjen inkább, ne asztalosnak, ahol éppen eleget kell hajladozni a gyalulásnál!

Így szokott válaszolni rá: Hatvan koronáért adott el az én édesanyám erre a ölje meg a rossz leheletet, abból lett a stafírungja, nem tehettem mást! Így válaszolt, de ennek ellenére senki nem tudta meg, hogy mi az a hatvan korona, milyen stafírungról van szó? Mindazonáltal az a hír járta róla, hogy nem is egy kislánynak csavarta el a fejét.

Izgalmasan és veszélyesen fiatal leánygyermekeknek, ahogyan a kocsmáros mondta, és — felháborítóan gazember módra, valóságos liliomtiprás, ahogyan az asztalos jegyezte meg, ha szóba került a dolog. Persze senki sem volt bizonyos benne, hogy mi történik a kis műhelyben a csilingelő, bimbamozó órák között. Az asztalos felemelte a kezét: — Na és ha meghal?

Egy ilyen emberi probléma többféle kellemetlen érzést okoz másokban, különösen egy erős ellenszenvet e személynek. Mi okozta a rossz lehelet megjelenését és hogyan kell kezelni? A rossz lehelet okozza. Meg kell jegyezni, hogy a szájból kellemetlen szag olyan patológia, amely akkor következik be, amikor a test nő és nő fel.

Egyszer mindenkinek meg kell halnia… — Újra filozófus kedvében van, úgy látszik — mondta az ügynök. Egyébként az a véleményem, hogy borjúszegyhez csak egészen tisztességtelen úton lehet jutni manapság. Szó se róla, az vesse magára az első követ… — Trichomonas férjében a maga helyében — mondta Gyurica, az órás — azzal a kíváncsisággal látnék hozzá, hogy: no, kóstoljuk csak ezt a husikát, amelyikről fogalmunk sincs, hogy milyen husika?!

Máskor tartsa nyitva a hallókáját!

Az órás felvonta a szemöldökét: — Honnan tudja maga azt, hogy borjúszegy és nem emberszegy, teszem azt? Az asztalos megemelte az üveget: — Hajajj… nem mese az, gyermek! Hogy a költő szavaival éljek!

Ha azok ölje meg a rossz leheletet szappant főzhetnek emberekből, akkor velünk is azt zabáltathatnak, amit éppenséggel akarnak… Svung becsukta az egyik szemét és úgy nézett a kocsmárosra: — Gondolja meg, hogy mit beszél! Nekem semmi közöm az egészhez, hogy maga mit gondol, de az ilyen kiszólásait tartsa meg magának!

Felemelték a poharaikat.

A kocsmáros kivételével valamennyien fenékig itták. Nem igaz? Fel is könyökölt az asztalra, hogy hosszabb magyarázatba kezdjen, de amint felpillantott, az órás vörös hajára esett a tekintete.

Elkapta róla a szemét, akkor meg az asztalos krumpliorrát látta maga előtt. Legyintett, és ölje meg a rossz leheletet mondta: — Mindenféle szavak vannak benne! Már fordult is a kocsmároshoz: — Igen jó a bora, Béla kolléga, nem is tudom, hogyan tud hozzájutni? Igen jóravaló férj vált belőle, a környék lakói szerették is, de nem tudtak leszokni a régi megszólításról, amikor egyszerűen Bélának hívták.

Lett aztán belőle Béla kolléga, hogy mindenki jól járjon, és senki ne veszítsen semmit. Tudja, hogy mi mindent kell elkövetnie ezért a vendéglősnek?

A társaság helyeselt: — Csak tréfa volt, Béla kolléga! Az ügynök elhúzta a száját: — Hagyja, Kovács úr… — szólt az asztaloshoz —, ezen már semmi nem segít! Ha mindenáron tudni akarja, hát egyszer és mindenkorra kijelentem magának, hogy én is meg fogok halni egyszer! Meg van elégedve?

Az ötödik pecsét

Egyébként soha nem szabad idegeskedni, mert árt az egészségnek! A vendéglős a társaság elé emelte az üveget, és így szólt: — Azt mondom maguknak… járják nyugodtan végig a környéket. Hol találnak még ilyen borra?

Melyik kocsmáros teszi kockára az egészségét, hogy ilyen bort szerezzen a vendégeinek!? Persze értékes könyvről beszélek, nem holmi limonádéról vagy malacságokról… Az asztalos előbbre könyökölt az asztalon: — Mondja, uram… már ne haragudjon, ha őszinte leszek, de ismerheti a természetemet, nem takargatom sem a más, sem a magam hibáját: könyv ide, könyv oda, tudom, nem kell prédikálni róla, de azt magyarázza meg nekem, hogy mit esznek rajta?

Az ügynök ránézett az asztalos kövér orrára, kortyolt egyet a poharából, s végül így szólt: — Hosszú lenne azt megmagyarázni magának, Kovács úr! Az órás elfintorította az arcát: — Feltéve, ha képes értelmesen megmagyarázni! De ha már belekotyogott, akkor válaszoljon a kérdésemre.

Hány esztendeje javítja maga a családom óráit? Így hát maga is hallgasson, ha könyvekről van szó.

Ha csak nem akar éppenséggel kérdezni valamit, amit nem tud, s akkor én készségesen megmagyarázom… — Feltéve, ha tudja — követte tovább a legyet Gyurica. Ezzel kellett volna kezdenie — emelte vissza a tekintetét az órás az asztalra, aztán az ügynök szemébe.

A kocsmáros megtöltötte a poharakat: — Ne hagyja bosszantani magát, Király úr! Ismerheti már, hogy nem érdemes vitába keveredni vele! De ami a könyveket illeti, megvallom őszintén, hogy magam ölje meg a rossz leheletet sokszor elgondolkoztam már rajta: mi a fenének az a sok papír?

Boldogabb lesz ölje meg a rossz leheletet valaki? Mije lesz jobb annak, aki rákölti paraziták az árpán pénzét? Szóval nehezen megy ez nekem a fejembe, bár meg kell mondanom, hogy az iskolában mindvégig kitűnő tanuló voltam, és többször szavaltam is március tizenötödikén… — Október hatodikán nem szavalt? Aztán Svung odafordult az asztaloshoz: — Maga azt kérdezte, hogy mit esznek rajta, mármint ezeken a könyveken, így van?

A szájból kellemetlen szag, okok a megszabadulni

Miből lesz a cserebogár?! De csak úgy! Elvitte a tüdőbaj meg a hátgerince, a sok görnyedés, szóval mind hamarabb patkolt el, mint a többi.

Ha pediglen így van — és így van, mert magam tapasztaltam —, akkor ugyan mi a fenének nekem a könyv? Nincs igazam? Gyuricához fordult, mint aki részéről bizonyos lehet a helyeslésben.

Mózes első könyve

Király, az ügynök megérintette a kocsmáros könyökét: — Egyáltalán nem a hátgerincről van szó, Béla kolléga! Arról a nemes örömről beszélünk, amit az olvasás szerez az embernek, az értő és a szomjas léleknek, a műveltségre és tudásra vágyó szellemnek, hogy úgy mondjam. Ami örömet nyújt a felüdülni kívánkozó, az élet sok szennyétől szabadulni kívánkozó léleknek.

Nem akarok más példát említeni, csak a magamét, ha megengedik. Amikor este kezembe veszem valamelyik illusztris és másoktól igen nagyrabecsült szerző művét, akkor úgy érzem magam, mintha fürdőt vennék, mintha kellemes zuhany ölje meg a rossz leheletet állanék, ahol a szavak helyettesítik a víz cseppjeit, melyek sűrű sorokban követik egymást, valósággal ráömölve az ember lelkére, és tisztára mossák a gyógyszerek férgek ellen felnőttekben szennytől.

Ilyenkor aztán úgy érzi magát az ember, mintha abban a bizonyos paradicsomi állapotban leledzene, amikor tudvalevőleg még nem ismerte a rosszat, és lelke egy volt a világmindenséggel, hogy így fejezzem ki magam.

Amikor — hogy például ezt említsem meg — azt olvassa az ember, hogy a pillangók könnyű libbenéssel szállottak tova a virágok borította rét selyme fölött; és a napsugár örömmel játszadozott a szárnyaikon, és mit tudom én, arrább a kis patak csobbanásai hallatszanak botladozva a kövek ezüstjén, és az égben, mely egészen kék, madarak röpködnek, és daluk betölti a vidéket, arrább pedig az erdő hűvösében őzek ugrabugrálnak, és olyan magasztos az egész természet, és a levegő maga is oly friss, nem úgy, mint itt bent a kövek és kémények között, mondom, ilyenkor behunyja a szemét az ember, és úgy érzi, hogy maga is ott van a rét közepén, és mindez a szépség ott körülötte történik… Szóval kérném: ez az a szépség, amiről beszéltem itt az előbb… Király elhallgatott egy pillanatra, hogy kivegye kabátja belső zsebéből a zsebkendőjét.

Az asztalos megjegyezte: — Nem mondom… én is ki szoktam vinni a gyermekeket kirándulni, csak ne lennének olyankor annyira tömöttek a villamosok.

Vasárnap vagy szombaton! Én is csak akkor tudom kivinni őket… De ha a város jobban törődne a közlekedéssel, akkor nem kellene olyan tumultusban utazni senkinek! A Széna térnél vége volt az egésznek… — Az lenne tulajdonképpen a rendjén való, ha az embernek lenne egy kis telke a hegyek között, persze olyan helyen, ahol már közművesítettek is! Gyurica megkopogtatta az ügynök vállát: — Ha maga, teszem azt, borjúszegyet eszik vacsorára, akkor is jönnek magának a pillangók meg a csobogások ott a köveken?

Mit szól hozzá? Kész város épült már ott. És milyen kellemes környezet?

Ráadásul Lőrinc olyan magasságban van, mint a Gellérthegy… — Most már mindegy! Mit bámul? Jó humorérzéke van magának… — Ha nem a háború után, akkor a háború alatt! Király ránézett: — Látta?